19 Feb

Remélem, minden lélek hallotta!

Ma délután Jancsikával kettesben voltunk itthon. Ebéd után leraktam őt aludni, és én is lepihentem. Fél 4 körül hirtelen megszólalt a szénmonoxid érzékelő, amiben pár napja cseréltem ki az elemet. Fél perc elteltével újra jelzett, majd újra és újra és egyre sűrűbben. Úgy döntöttem, hívom a 112-t. Egy úr vette föl a telefont, aki pillanatok alatt feltette a kérdéseit, utasított, hogy kapcsoljam ki a kazánt és nyissak ki minden ablakot és a bejárati ajtót, majd kapcsolta a mentőszolgálatot. Az ott ügyeletben lévő hölgy is kérdezett néhányat az állapotunkról, majd azt mondta, fogjam a gyereket és azonnal hagyjam el a lakást, menjek a ház kapujához.
Úgy, ahogy voltam, mamuszban, itthoni göncben kikaptam az alvó, mezítlábas Jancsikámat az ágyból, és nyitva hagyva a lakást elindultam a negyedik emeletről lefelé. Jancsikám fölébredt, és kérdezgette: Annnya, hova megyünk? Nem emlékszem, mit válaszoltam, legbelül elfogott a pánik, és mivel a fejem is fájt, és nagyjából tudom, milyen tüneteket produkál a szénmonoxid mérgezés, fizikailag is igen rosszul kezdtem magam érezni. A második emeleten becsöngettem egy lakásba, nem ismerem az ott lakókat. Egy hölgy nyitott ajtót, aki szerencsére megértette, hogy remegő szájjal miről hadoválok, és adott egy pár férfi zoknit és egy meleg paplant Jancsikának. Lementem a földszintre, leültem a jéghideg lépcsőre, ráadtam Jancsikára a zoknit, bebugyoláltam a paplanba, és hívtam Anyut. Azonnal indult. Csak néhány perc telt el, de már hallottam is, hogy szirénázva jönnek a tűzoltók.

DSC_1288
Soha nem voltam még ilyen közel tűzoltókhoz. A védőruhában, sisakkal a fejükön óriásnak tűntek. Ahogy lépkedtek a csizmájukban felénk határozottan és mondták, hogy mit tegyek, felsegítettek a lépcsőről, és megszólították, megcirógatták a Kincsemet…azonnal hősöknek láttam őket, akik mellett biztonságban érezhettem magunkat. Felmentek a lakásba, mi pedig vártuk a mentőket, akik néhány pillanat múlva meg is érkeztek. Kedves, nyugtató szavak kíséretében besegítettek minket a mentőautóba, Jancsikámat a hordágyra ültették, és megvizsgálták. Beszélgettek vele, és olyan végtelen kedvességgel fordultak felé, hogy bizony igencsak meghatódtam. Aztán engem is megnéztek, de az ijedtség tünetein kívül nálam is mindent rendben találtak. Míg ők a papírmunkát végezték és Jancsikával barátkoztak, próbáltam megnyugodni. Aztán a tűzoltók kopogtak a mentő ajtaján, a mérőműszereik nem mutattak semmi problémát a lakásban, így visszamehettünk, de kizárólag a kíséretükben. A mentőautóból bebugyolált Jancsikámat szorongatva szálltam ki a mentős segítségével, aki néhány nyugtató szó kíséretében búcsúzott tőlünk. Az egyik tűzoltó mindaddig a kazán előtt állt és mért, amíg a gázosok ki nem értek, a másikuk Jancsikának mutogatta a sisakját és a lámpáját. Közben megérkezett Anyu. Az a pillanat, amikor átölelt minket… maga volt az Anyaság misztériumának lényege. Soha nem fogom elfelejteni.
Közben a gázosok is ellepték az előszobát, mértek, tanakodtak, szakértettek. Mindent rendben találtak, és miután szemügyre vették a szénmonoxid érzékelő készülékünket, kiderült, hogy bizony az volt a ludas. Olcsóbb típusú, elemmel működő masina volt, a kukában végezte.
Az ijedtség hatalmas volt, de a baj elkerült minket. Annak ellenére, hogy mennyire megviselt, ami történt, nagyon hálás vagyok a Sorsnak a tapasztalatért. Egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben vadidegenek nyújtottak pillanatok alatt segítséget, és határozott fellépésükkel, emberséges jelenlétükkel olyat adtak, ami az egyik legfontosabb az ember életében: biztonságérzetet. Tizenegy hős (két diszpécser, három mentős és hat tűzoltó) mozdult és cselekedett legjobb tudása szerint értünk, egy meghibásodott ketyere miatt. Mert akár komoly veszélyben is lehettünk volna. Ma délután ezekből az emberekből szív, lélek és emberség áradt. Az én lelkemhez vezető legrövidebb út pedig többek között ezekkel van kikövezve. A mai nap után még inkább.
Miután este leraktam Jancsikámat aludni, és kicsit magam maradtam a gondolataimmal a sötétben, összekulcsoltam a kezeimet úgy, ahogy régen imádkoztam. Szorítottam, hogy már sajogtak az ujjaim, és közben tekintetemet fölemelve szavak nélkül, a lelkem üvöltő hangjával adtam hálát a Sorsnak mindazért, ami történt. Remélem, mindenki meghallotta, akinek hallania kellett.

DSC_1289

08 Feb

Isten éltessen, Dárga Apa!

Isten éltessen, Drága Apa!

Néhány évvel ezelőtt,
délután vagy délelőtt
Megszülettél Drága Apa,
ennek van ma ünnepnapja.

Én még aprócska vagyok,
Verset írni nem tudok,
Így Anya írja a nevemben,
Mi van az én kis szívemben.

Amikor csak Rád nézek,
Hasonlóságot érzek,
Véred az ereimben folyik,
Lelked az én lelkemben lakik.

Nagy vagy, erős, karod ölel,
Azt szeretném, mindig közel
legyél hozzám, Drága Apa,
Ezt kívánom én és Anya.

Szeretem a jó illatod,
Mikor a szemed rám ragyog,
Nem ismerlek még régóta,
De SZERETLEK ÖRÖKTŐL FOGVA!

Isten éltessen, Drága Apa!

DSC_1175

26 Nov

Életem Kincsei

Néhány évvel ezelőtt Páromtól kaptam egy dobozkát. Kagyló volt benne, amit én magam törtem fel, egy apró rózsaszín  gyöngy bújt meg a belsejében. A dobozban egy kis kalitka is volt a gyöngynek, és egy lánc, így lett teljes a nyakék. A kalitka hamar megsárgult, egyre csúnyább lett, így kaptam egy újabb szettet, gyöngyöstül, kalitkástul. Így lett két gyöngyöm. Majd újra sárgulás, és újabb szett.  Végül Párom megelégelte a szettek vásárlását, és készíttetett egy kalitkát ezüstből. Két gyöngyöt raktam bele: Őt és Magamat, majd megbeszéltük, hogy a harmadik akkor költözik be mellénk a kalitkába, ha megtudjuk, hogy megfogant a GYERMEKÜNK. 

DSC_0087

Három évvel ezelőtt ezen a napon olyan izgatott voltam, mint még soha életemben. És olyan férfitekintetet láttam aznap, mint azelőtt soha. És azóta sem. Alig vártam, hogy hazajöjjön, leültettem, és a kezébe adtam egy dobozkát. Értetlenséget láttam az arcán, utólag bevallotta, azt hitte, elfelejtett egy évfordulót. Kinyitotta, és pihepuha vattán ott lapult benne a harmadik gyöngy. Hosszú másodpercek teltek el, mire az “úristenmitfelejtettemel” bizonytalanságát fölváltotta a bevillant emlék a harmadik gyöngyről és a nyakamban lógó kalitkáról. Sosem fogom elfelejteni a tekintetét, mikor végre a felismerést és valami megfogalmazhatatlan csodáradöbbenést láttam benne. Hosszú hónapok egyre kétségbeesettebb várakozása után végre kimondhattuk: Szülők leszünk! Attól a perctől fogva mint AnyaNő és ApaFérfi öleltük egymást. Az ölelés azóta megtestesült Jancsika személyében, a nyakamban pedig ott lóg a kalitka és benne a három gyöngy, életem igaz Kincsei.   

Olvasd el:

Van

Küzdelem

Harsányék

20 Nov

Apró Mesterek

Sokat tanultam már életem során. Édesanyámtól tartalmas, értékekkel teli batyut kaptam az életre, minden nap ebből merítek. Páromnak is olyan Embert választottam, akire felnézhetek, akit tisztelhetek, aki nem csak szívvel szeretni tanít, de az életem minden helyzetében igaz Társam. Tetteivel nap, mint nap példát mutat, követendőt, megbecsülendőt.  Tanáraimtól és elismert szakemberektől sok-sok tudást kaptam. Még az utamba sodródó,  magukat nagyra tartó üres lelkű pojácáktól is tanultam, fontos életleckéket adott általuk a Sors.

A legnagyobb Mesterem mégis egy apró kis két és fél éves, aki már fogantatása előtt új színre festette az életemet. Fehérre. Már most ámulnivaló, ahogy kifejezi a gondolatait és az érzéseit. Amikor azt mondja nekem:” Nagyon szejetjek, Anya!” és a harapnivaló kis karját a nyakam köré fonva magához szorít, minden egyes sejtemet átjárja a csodabizsergés.

Ezt is olvasd el: 

A ló, a gesztenye és Jancsikám

Jó gyerek

Istenmeleg napsugár

02 Oct

Egyetlen centi!

Mindössze ekkorára mertem nyitni azt az ajtót, amin Jancsikámat lestem meg a bölcsiben.
Történt ugyanis…Istenem, csak úgy dőlne belőlem a szó, kedvem lenne iderakni most ezt az egészet, nem törődni semmivel. De maradok fegyelmezett és higgadt. És nem utolsó sorban pozitív! Merthogy egyébként nyugalmat árasztok, és minden a legnagyobb rendben.
Tehát…történt ugyanis, hogy ma, a bölcsis beszoktatás harmadik napján már két órát töltött Nélkülem a Kincsem. Az udvaron kellett elbúcsúznom Tőle, elmondtam Neki, hogy elmegyek, de jövök vissza nemsokára, Zsuzsi néni és Ani néni itt vannak, nekik szólhat, bármi van. Miután egy “JembenAnyá”-val elengedett, legközelebb az ebéd után találkozhattunk.
Emlékszem, három évvel ezelőtt, felnőtt nőként, egy szintén felnőtt nő barátnőmmel egy bokor mögül leskelődtünk valaki után, mint a tinédzserek. Na, ma pont így éreztem magam, mikor először a nádkerítés hajszálvékony rései között próbáltam megtalálni Jancsika csíkos sapkáját a tömegből. Könnyű volt annak az anyukának, aki citomsárga kabátot adott a gyerekére, mert csupán háromból kellett kiválasztania a sajátját. A csíkos sapka és szürke kardigán viszont szinte láthatatlannak bizonyult, de rendkívüli képességeimnek köszönhetően (amelyekkel Anyaságom óta rendelkezem) mindig sikerült kiszúrnom Jancsikámat. Miután bementek az udvarról, egyedül maradtam kint az ajtó előtt a gondolataimmal. Tudtam, hogy minden rendben, bíztam Benne, és ő is bennem. Aztán nem bírtam elhallgattatni a bennem bújkáló kisördögöt – aki egyfolytában azzal nyaggatott: lesd meg, kukucskálj be az ajtón! – és úgy döntöttem, hogy a határozott tiltás ellenére én bizony leselkedni fogok.

2014-09-24 12.03.44_karikas

Mert Ő az ÉN gyerekem! És tiszteletben tartva a beszoktatás szabályait, de látnom kellett. Résnyire nyitottam tehát az ajtót, ami mögött még egy fal és egy üveg választott el az én Bölcsis Nagyfiamtól, és kukucskálni kezdtem. A Sors úgy intézte, hogy pontosan ráláttam az asztalkára, ahol ült és ebédelt. Úgy, ahogy otthon. Semmilyen feszültség nem volt az arcán, kanalazta a levest, törölgette a száját, néhány szót váltott a mellette ülő Zsuzsi nénivel, aki kedvesen simogatta a hátát. Ügyesen ivott az üvegpohárból, repetázott az almáspitéből (az én fiam ), és a lehető legtermészetesebbnek vette, hogy ő ott, abban a társaságban ebédel. Én pedig csak lestem, és mérhetetlenül büszke voltam Rá. És pokolian hiányzott. Ott álltam a már sajgóan fájó jobb szememmel és a lelkembe csorgó könnyeimmel. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit még most sem tudok szavakba önteni. Itt ülök, és gondolkodom, hogyan is írhatnám le, de nem megy.
Alig vártam, hogy végre magamhoz ölelhessem, és a fülébe súghassam, mennyire szeretem. Néhány perc telt el így, és Zsuzsi néni éppen akkor jött ki, mikor pont úgy tettem, mint aki nem leselkedik. Bementem, megöleltem a Kiscsillagomat, és belesúgtam a fülébe, amit akartam. Látva a többieket, akik az alváshoz készülődtek azt mondta, ő is ott alszik, de végül elindultunk hazafelé.
Alvás után az egész délutánt együtt töltöttük a játszótéren. Más volt, mint eddig. Azt hiszem, sőt, most már tudom, hogy a várakozás közben rám törő, megfogalmazhatatlan érzések egyetlen centin keresztül utat törve maguknak néhány perc alatt tornádóként söpörtek végig a lelkemen, és megváltoztatták a világomat.

28 Sep

A ló, a gesztenye és Jancsikám

Mindig is sejtettem, hogy létezik a Tökéletes. Gyakran hallottam én is, hogy márpedig nem létezik, de legbelül éreztem, hogy ez nem így van.
Amióta Jancsikám megszületett, tudom, hogy nekem volt igazam. Én, aki mindenben találok hibát, aki mindig mindent és mindenkit kritizál, három dologban nem találok kivetnivalót, bárhogy is keresem. Istennek három teremtménye számomra tökéletes: a ló, a gesztenye, és Jancsikám.

2014-09-22 11.05.31

Ma ebből kettő egyesült, Jancsikával a bölcsiből hazafelé életünkben először közösen gesztenyét gyűjtöttünk, és itthon nem is volt ennél jobb játékunk. Rakosgattuk, fényesítettük, számoltuk, pakoltuk, szagolgattuk. Én pedig közben nosztalgiáztam, felidéztem magamban a régi iskolai gesztenyegyűjtést és azt, ahogy a Gellért-hegyen a finom, őszillatú sárgásbarna avarban kerestük a gyönyörű, fénylő barna golyóbisokat. Ma pedig az én Tökéletes Jancsikám édesen szorongatta, bontogatta a héjából, bepakolta a hátizsákjába, majd itthon egy vödörbe rakta, és most élvezzük a gesztenyeenergiát. Mert ahogy fogom a tenyerembe és szorítom, valami igazán ősi erő árad belőle, azt mondják, elnyeli a káros energiákat. Egy biztos, minket mosolyra fakaszt, játékra hív és tökéletességével gyermekké varázsol újra.

20 Aug

Csodákra éhes szívem

Hosszú évek óta ma először láttam újra. A Dunaparton találkoztunk. Fényes és színes volt, mint régen; táncolt, ropogott, pattogott az égen.

Káprázatos volt egy csillogó gyermektekintet tükrében csodálni a tűzijátékot. Szívet melengető volt a fűben ülve ölemben ölelni a Kincsemet, ismét megmutatni Neki egy darabot a világból. Együtt ámultunk, láttam a szemében visszatükröződő fényeket, hallgattam, ahogy a csilingelő hangocskáján sorolja a színeket és az ő szavaival próbál elmagyarázni valamit, amit még sosem látott.

Valaha én is szemléltem úgy a világot, ahogy most ő teszi. Én is csodaként, varázslatként szívtam magamba az életet. Valaha én is kacagtam felhőtlenül egy pattogó labda láttán, mutattam mindenre a pufi kis ujjammal: ez mityoda? Valaha engem is érdekelt minden aszfalton mászó bogár, és én is boldogan ugráltam a pocsolyában. Valaha én is elmélyülten játszottam a homokgombócokkal, és gyerektekintetemben csillogtak a tűzijáték fényei.

2014-08-23 13.42.40

Ma este Jancsikám csodákból álló világa egy újabb első élménnyel lett gazdagabb. Az én világom pedig új értelmet nyer minden alkalommal, amikor átélem, hogy Ő a szemem, Ő a fülem, és Ő az én valódi csodákra éhes szívem.

 

02 Jul

Kétéves

Életem egyik legszebb napja volt a mai.
Jancsikám két évvel ezelőtt született. Akkor már néhány napja kórházban feküdtem magas vérnyomással, öt hét volt még hátra a kiírt időpontig. Aztán július 2-án, hétfőn hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy a pocakomban mozdult egy nagyot, szokatlant. Éppen a himnuszt játszották a tévében. Pár másodperccel később pedig elfolyt a magzatvíz. azonnal megnyomtam a nővérhívót, tolószékbe ültettek és vittek a vizsgálatokra, később pedig átszállítottak a János kórházba. Az öt hét és a farfekvés miatt szóba sem jött a természetes szülés, pedig nagyon készültem rá, szerettem volna átélni. Előkészítettek és toltak a műtőbe, egy János nevű műtős legény segített mindenben. Emlékszem, nem éreztem pánikot. Nyugodt voltam és gondolatok nélkül adtam magamat és a Kisfiamat az orvosok kezébe. Reggel 6 óra 35 perckor született meg a Kincsem. Néhány másodpercre mutatták meg csak, aztán elvitték. Engem összeraktak, és letoltak az osztályra. Ott újra láthattam Jancsikámat, a mellkasomra tették, megfogta az ujjamat, és ott pihegett, fejét a szívem fölé hajtva. Tizenkét órán keresztül nem kelhettem föl, az éjszakát Nélküle kellett töltenem. Azt hiszem, soha nem fogom feldolgozni azt az éjszakát. Mivel este ígérete és többszöri kérés ellenére sem jött a nővérke, hogy lábra állítson és kihozhassam a kisfiamat, egész éjszaka gyakoroltam. Borzasztóan szédültem, de nem adtam föl. Hosszú percekbe telt, mire felültem, de visszazuhantam az ágyra. Megint felültem, és pár másodperccel tovább bírtam. Mikor már jó néhány percig ültem szédülés nélkül, megpróbáltam lábbra állni. Visszazuhantam. És újra, és újra, fájdalmasan, fogvicsorgatva. Aztán végre lábra álltam, és próbáltam tenni néhány lépést. Le kellett ülnöm. Újra és újra. Reggelre – bár vonszoltam magam- jártam, és az első dolgom volt, hogy Jancsikámhoz “rohanjak”, és soha többé ne engedjem el magam mellől. A kórházi tartózkodásról sok jót nem tudok mondani, hosszú hónapokig emésztettem az ott tapasztaltakat.
Aznap, reggel 6 óra 35 perckor Jancsikámmal együtt megszülettem én is. Anyává születtem, és azóta is tapasztalom a Szeretetnek egy olyan árnyalatát, ami semmihez sem hasonlítható. Tiszta, önfeláldozó, határok nélküli végtelen Szeretet, könnyes Csodálat, földöntúli Erő. Ő a Mi Szerelmünk Tükre, vér a Vérünkből, sejtjeinkből összegyúrt Csoda, életünk Mestere. Ő a Mi Ölelésünk. Örök Ölelésünk. 

26 Apr

Játszótér receptre

Hinta és csúszda. Jancsika nagy kedvencei a játszótéren. Előfordul, hogy fél órát is eltölt a hintában és onnan tartja szemmel a játszóteret, figyeli a gyerekeket. A csúszdán mindig fülig érő mosollyal száguld végig, szinte kedvet kap hozzá az ember, hogy kipróbálja. Újra.

1897826_499152780190907_2565668681258666830_n

Évtizedek óta nem hintáztam, nem csúszdáztam. Most, 35 éves fejjel egy gyermeki vágytól vezérelve nekivágtam a nagy kalandnak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen felemelő érzés. Mielőtt fölmásztam a csúszdához, két dolgott tettem: az alján megnéztem, belefér-e a fenekem. Igen, odamentem, és belemértem. Belefért. Majd alaposan körülnéztem, hogy ki fogja végignézni, ahogy felnőtt nő létemre felkínlódom magam a mászókán a magasba, és dacolva az enyhe tériszonyommal lecsúszom. Olyan csodálatos érzés volt, hogy muszáj volt többször is megismételnem. A hintában sikongattam, mint egy kisgyerek, lóbáltam a lábamat, becsuktam a szemem, és próbáltam tudomást sem venni a néhány perc múlva jelentkező enyhe hányingeremről.
Mióta Jancsikám megszületett, gyakran gondolok arra, vajon mi járhat a fejében éppen, milyen érzések lehetnek a kis lelkében? Párom erre azt mondta: boldog a MOST-ban. Nem létezik számára a múlt, és nem tudja felfogni a jövőt, a MOSTnak él. A felnőttek egész életükben ezt az állapotot keresik, hajszolják. Amit pici gyerekként átéltek. Boldogságot a múlt árnyai és a jövő felelőssége nélkül.
Mélyen érintettek ezek a gondolatok. Nem is tudok szabadulni tőlük.
Kijártam már néhány iskolát, letettem jópár vizsgát, és hallgattam számtalan előadást eddigi életem során. De az elmúlt majd’ 22 hónap tapasztalatával a zsebemben azt mondom, minden felnőtt embert beíratnék egy olyan iskolába, ahol bizony nem tanárok állnak a katedrán. Hanem magatehetetlen újszülöttek, pelenkás kúszó-mászó babák, totyogó kisgyermekek a mesterek. Türelem, kitartás, bátorság, egyenesség: kihalóban lévő tulajdonságok. Pedig mindannyian átéltük egyszer régen, hogy milyen az, mikor milliószor esünk el, de újra-és újra talpra állunk; milyen az, mikor senki sem érti, mit akarunk mondani, mégis szűntelenül magyarázunk; milyen az, mikor nem tudjuk, mekkorát eshetünk, mégis bátran, félelmet nem ismerve indulunk el a mászókán, vagy éppen lökjük el magunkat a csúszda tetején. Tudjuk, hogy milyen az, amikor önfeledten, hosszú-hosszú percekig kacagva próbáljuk elkapni a szappanbuborékokat. Mi is simogattuk gátlások nélkül az idegen kisbaba arcát a homokozóban, repültünk magasra arcunkat az égre emelve a hintában, nyújtózkodtunk a végletekig, hogy elérjük a lift hívógombját, mintha ez lenne életünk kihívása. Ugráltunk sikítozva páros lábbal a pocsolyában, és ámulva bámultuk az égen a hosszú fehér csíkot húzó repülőket, mintha csodát látnánk.
Receptre írnám fel mindenkinek a következőt: menj el egy játszótérre, ülj le egy padra, és várj. Egy idő után magával ragad a gyerekzsivaj. Elhalkul minden zakatoló gondolatod. Eltűnnek a múlt árnyai és nem érzed a jövő felelősségét. Azon kapod magad, hogy nézed az önfeledten játszó, testükkel kísérletező, mindent felfedező gyerekeket. Csodálod a szaladgáló, mászó, bicikliző, homokozó, labdázó, hintázó, csúszdázó apró Mestereket. A fejed kiürül, a szíved megtelik, a lelked szalad, mászik, repül, csúszik a boldog MOSTban.
Aztán elindulsz a csúszda felé. És azon goldolkozol, vajon belefér-e a feneked?

2014-04-30 13.00.37

28 Mar

Mádör Tájgör

Párom ma egész délután “mádör tájgör”-nek becézett.

Történt ugyanis, hogy ma a játszótéren egy nő – aki, mint bébiszittyó, jóideje hord oda egy pici, most 6 hónapos lánykát – a szemem láttára adott Jancsika kezébe egy fél kiflit, anélkül, hogy megkérdezte volna tőlem, szabad-e? Mivel tegnap is volt már vele egy afférom, és más anyukáktól is hallottam már panaszt arra vonatkozóan, hogy mindenfélével eteti a gyerekeket kérdezés nélkül, azonnal kikaptam Jancsika kezéből a kiflit (már emelte a szájához szegénykém), és a nő kezébe tuszkoltam, majd rámordultam, amolyan mádör tájgör módon: “Köszönjük, NEM KÉRÜNK KIFLIT! Egyébként illik megkérdezni az anyukától, hogy szabad-e kiflit adni a gyereknek? Igen, ÍGY ILLIK!!! ” És ezzel ott is hagytuk.
Azt hiszem, megsértődött, mert délután már nem is köszönt.

Még az a szerencse, hogy Jancsikának nincs semmiféle ételallergiája. Ahogy írom ezeket a sorokat, egyre jobban püfölöm a billentyűket, olyan indulatok jöttek/jönnek elő belőlem. Ha egyszer bokszmérkőzésre kerül a sor köztünk, ez lesz a bevonuló zeném. Ám, ahogy hallgatom a számot, már el is száll a mérgem, főleg, ahogy közben felidézem Párom szavait és arcát, ahogy azt mondja: Te Mádör Tájgör!

Az AnyaHaJó weboldal sütiket használ. A folytatáshoz kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy lépjen ki az oldalról. Köszönöm! További információ

Az Uniós törvények értelmében felhívjuk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal "cookie"-kat ("sütiket") használ. A cookie fájlok kicsik és veszélytelenek az Ön számítógépének biztonságára nézve. A weboldal azért helyez el "cookie"-kat az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye Ön számára a böngészést. Böngészője beállításaiban megteheti, hogy letiltja a "cookie"-k használatát. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Elfogadom" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a "cookie"-k használatát.

Bezárás