19 Feb

Remélem, minden lélek hallotta!

Ma délután Jancsikával kettesben voltunk itthon. Ebéd után leraktam őt aludni, és én is lepihentem. Fél 4 körül hirtelen megszólalt a szénmonoxid érzékelő, amiben pár napja cseréltem ki az elemet. Fél perc elteltével újra jelzett, majd újra és újra és egyre sűrűbben. Úgy döntöttem, hívom a 112-t. Egy úr vette föl a telefont, aki pillanatok alatt feltette a kérdéseit, utasított, hogy kapcsoljam ki a kazánt és nyissak ki minden ablakot és a bejárati ajtót, majd kapcsolta a mentőszolgálatot. Az ott ügyeletben lévő hölgy is kérdezett néhányat az állapotunkról, majd azt mondta, fogjam a gyereket és azonnal hagyjam el a lakást, menjek a ház kapujához.
Úgy, ahogy voltam, mamuszban, itthoni göncben kikaptam az alvó, mezítlábas Jancsikámat az ágyból, és nyitva hagyva a lakást elindultam a negyedik emeletről lefelé. Jancsikám fölébredt, és kérdezgette: Annnya, hova megyünk? Nem emlékszem, mit válaszoltam, legbelül elfogott a pánik, és mivel a fejem is fájt, és nagyjából tudom, milyen tüneteket produkál a szénmonoxid mérgezés, fizikailag is igen rosszul kezdtem magam érezni. A második emeleten becsöngettem egy lakásba, nem ismerem az ott lakókat. Egy hölgy nyitott ajtót, aki szerencsére megértette, hogy remegő szájjal miről hadoválok, és adott egy pár férfi zoknit és egy meleg paplant Jancsikának. Lementem a földszintre, leültem a jéghideg lépcsőre, ráadtam Jancsikára a zoknit, bebugyoláltam a paplanba, és hívtam Anyut. Azonnal indult. Csak néhány perc telt el, de már hallottam is, hogy szirénázva jönnek a tűzoltók.

DSC_1288
Soha nem voltam még ilyen közel tűzoltókhoz. A védőruhában, sisakkal a fejükön óriásnak tűntek. Ahogy lépkedtek a csizmájukban felénk határozottan és mondták, hogy mit tegyek, felsegítettek a lépcsőről, és megszólították, megcirógatták a Kincsemet…azonnal hősöknek láttam őket, akik mellett biztonságban érezhettem magunkat. Felmentek a lakásba, mi pedig vártuk a mentőket, akik néhány pillanat múlva meg is érkeztek. Kedves, nyugtató szavak kíséretében besegítettek minket a mentőautóba, Jancsikámat a hordágyra ültették, és megvizsgálták. Beszélgettek vele, és olyan végtelen kedvességgel fordultak felé, hogy bizony igencsak meghatódtam. Aztán engem is megnéztek, de az ijedtség tünetein kívül nálam is mindent rendben találtak. Míg ők a papírmunkát végezték és Jancsikával barátkoztak, próbáltam megnyugodni. Aztán a tűzoltók kopogtak a mentő ajtaján, a mérőműszereik nem mutattak semmi problémát a lakásban, így visszamehettünk, de kizárólag a kíséretükben. A mentőautóból bebugyolált Jancsikámat szorongatva szálltam ki a mentős segítségével, aki néhány nyugtató szó kíséretében búcsúzott tőlünk. Az egyik tűzoltó mindaddig a kazán előtt állt és mért, amíg a gázosok ki nem értek, a másikuk Jancsikának mutogatta a sisakját és a lámpáját. Közben megérkezett Anyu. Az a pillanat, amikor átölelt minket… maga volt az Anyaság misztériumának lényege. Soha nem fogom elfelejteni.
Közben a gázosok is ellepték az előszobát, mértek, tanakodtak, szakértettek. Mindent rendben találtak, és miután szemügyre vették a szénmonoxid érzékelő készülékünket, kiderült, hogy bizony az volt a ludas. Olcsóbb típusú, elemmel működő masina volt, a kukában végezte.
Az ijedtség hatalmas volt, de a baj elkerült minket. Annak ellenére, hogy mennyire megviselt, ami történt, nagyon hálás vagyok a Sorsnak a tapasztalatért. Egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben vadidegenek nyújtottak pillanatok alatt segítséget, és határozott fellépésükkel, emberséges jelenlétükkel olyat adtak, ami az egyik legfontosabb az ember életében: biztonságérzetet. Tizenegy hős (két diszpécser, három mentős és hat tűzoltó) mozdult és cselekedett legjobb tudása szerint értünk, egy meghibásodott ketyere miatt. Mert akár komoly veszélyben is lehettünk volna. Ma délután ezekből az emberekből szív, lélek és emberség áradt. Az én lelkemhez vezető legrövidebb út pedig többek között ezekkel van kikövezve. A mai nap után még inkább.
Miután este leraktam Jancsikámat aludni, és kicsit magam maradtam a gondolataimmal a sötétben, összekulcsoltam a kezeimet úgy, ahogy régen imádkoztam. Szorítottam, hogy már sajogtak az ujjaim, és közben tekintetemet fölemelve szavak nélkül, a lelkem üvöltő hangjával adtam hálát a Sorsnak mindazért, ami történt. Remélem, mindenki meghallotta, akinek hallania kellett.

DSC_1289

Az AnyaHaJó weboldal sütiket használ. A folytatáshoz kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy lépjen ki az oldalról. Köszönöm! További információ

Az Uniós törvények értelmében felhívjuk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal "cookie"-kat ("sütiket") használ. A cookie fájlok kicsik és veszélytelenek az Ön számítógépének biztonságára nézve. A weboldal azért helyez el "cookie"-kat az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye Ön számára a böngészést. Böngészője beállításaiban megteheti, hogy letiltja a "cookie"-k használatát. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Elfogadom" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a "cookie"-k használatát.

Bezárás